A lényeg:
Foglyai vagyunk egy politikai és hatalmi struktúrának, és elszenvedői a hatalomgyakorlás valóságából eredő korlátlan szabadság, és kényszerű alávetettség fizikai és mentális következményeinek.

Kicsit bővebben.
A tőkés társadalom parlamentáris demokráciáiban, az úgynevezett polgári demokráciákban a hatalomgyakorlás a pártok működésére alapozott politikai intézményrendszerek keretei között zajlik. Az állami intézmények fölötti rendelkezési jognak, a legfőbb társadalmi hatalomnak a megszerzésére a parlamenti választásokon való sikeres szereplés révén van esélye az arra aspiráló személyeknek, a politikusoknak. Ebbe a döntési, és egyben hatalmi pozícióba meghatározó módon csak a pártok által kiválasztott, vagy a pártok által támogatott - ezért azoknak elkötelezett ? ?önjelölt? személyek kerülhetnek oly módon, ha ennek a lehetőségét a választásra jogosult állampolgárok törvényben meghatározott százaléka a leadott voksaival számukra megteremti.

A pártok a választópolgárok számára az államhatalom, és ezen keresztül a társadalom jövőbeni működésére vonatkozóan minden esetben konkrét részleteiben is meghatározott alternatívákat kínálnak. Egyértelműen így van ez, a magukat egyre gyakrabban ?program pártokként? meghatározó pártok esetében, de alapvetően ez a meghatározója az inkább ?ideológiai? alapon szervezett pártok hatalomszerzési technikáinak is.
Ezek a konkrétumaikban is meghatározott - társadalmakat megosztó - alternatívák, és közülük a közjót leginkább szolgáló alternatíva kiválaszthatóságának látszata a többpárti demokráciák politikai és társadalmi megújulásának legfőbb korlátai. A parlamentáris demokráciák viszonyai között a különböző pártok közreműködésével zajló kollektív szemfényvesztés ?teremti? meg a feltételeket az államhatalom, s azon keresztül a társadalmi folyamatok irracionális működéséhez, ezeknek az irracionális folyamatoknak az állandósulásához, és elmélyüléséhez. Hiszen a társadalom jövőjére vonatkozóan - mint ahogy a társadalom rendszerelméleti megközelítésénél ez nyilvánvalóan látható - konkrét elemeiben, előre meghatározható jó cselekvési alternatívák nem léteznek. Amiről - az időbeni kényszerű változtatás igényeit figyelembe véve - alternatívák tekintetében egyáltalán beszélni érdemes, az a legkülönbözőbb szintű társadalmi alrendszerek jövőbeni jó működéséhez szükséges, jó döntések feltételeinek megteremtése, vagy ezen feltételek megteremtésének elmulasztása.
A jó értelmezése ebben az esetben, és minden más esetben: a társadalmi közjót szolgálóan döntést hozó, cselekvő, és ?működő? lehet.

A pártok jelöltjei, aktivistái, és a pártokkal szimpatizáló egyének - elsősorban a pártokhoz különböző szálakkal kötődő értelmiségiek - az általuk talán jónak hitt, de a közjó megvalósítására eredendően alkalmatlan alternatívákat próbálják jóként elhitetni, a szavazó polgárok többségével a választható legjobb lehetőségként elfogadtatni. Ez a ?mutatvány? csak annak a pártnak hozhat sikert, amelyik a legtöbb választót, a legkülönbözőbb módokon, a leggyakrabban képes ?megszólítani? olyan karizmatikus személyen keresztül, aki a többség számára hitelesítheti a kínált, és hitelteleníthet minden más alternatívát, s mely személyt a külső hatalmak képviselői hitelesként elfogadva különböző formában támogatnak.

A pártot és annak programját megjelenítő személy a siker szempontjából döntő fontossággal bír, mert a választópolgárok nagy többsége soha nem racionális megfontolások alapján a programokra szavaz -azok számára jórészt ismeretlenek is maradnak - hanem emócióira hagyatkozva, a programokat megjelenítő személyek alapján választ. (infantilizált tömegek)

A hatalom megszerzéséhez tehát a következők szükségeltetnek:
- a társadalmi viszonyokkal és folyamatokkal, és az azok kialakulásában méltán elmarasztalható hatalomgyakorlókkal szembeni elégedetlen társadalmi többség.
- egy ígéretekben bővelkedő, de a szavazók nagyobbik része számára még hihető választási program.
- a választók által leginkább igényelt ?ideológiai körítés?, és ezt az ideológiai körítést hitelesen feltálalni képes értelmiségi ?holdudvar?.
- a pártot, és annak programját hatékonyan megjeleníteni képes karizmatikus személy.
- a pártnak és vezetőjének - az adott társadalom nemzetközi kapcsolatrendszerét meghatározó - a külső hatalmi struktúrák képviselői általi elfogadottsága, és támogatása.
- a sajtó és a tömegtájékoztatási eszközök közvetítésével a nyilvánosság előtti folyamatos, pozitív minőségű jelenlét.
- és végül, de nem utolsó sorban a pénz, sok-sok pénz.
Ezeknek a feltételeknek a megléte esetén egy párt, és annak képviselői ?eladhatókká? válnak, és az ?üzlet? - egyik részről a hatalomba emelés, másik részről a hatalom megszerzése - a választók többségi szavazatainak elnyerésével realizálódhat.

A hatalom megszerzéséhez a pártok számára szükséges pénz nem teremthető elő, és a nyilvánosság előtti pozitív beállítottságú jelenlét lehetősége sem szerezhető meg a tőketulajdonosok támogatása nélkül, akik mint tudjuk a sajtót és a tömegtájékoztatási eszközöket is birtokolják, vagy befolyásuk alatt tartják. Győzelmi esélye egy ma demokratikusnak nevezett választáson így csak annak a pártnak lehet, amelyik programjában nem kérdőjelezi meg a tőketulajdonosok előjogait, és ennek az "elvárásnak" a párt döntési pozícióba juttatott képviselői is a legmesszebbmenőkig igyekeznek megfelelni.

A tőke és mindenek előtt a multinacionális tőke érdekeinek ilyetén módon történő megkülönböztetett kezelésében, a helyi és a nemzetközi pénzügyi központoknak egy parlamenten kívüli, parlamentek fölött álló magasabb szintű, ellenőrizhetetlen döntési központként történő elfogadásában - ami de facto egyenlő a tőketulajdonosok és a pénzügyi menedzsment társadalom fölötti antidemokratikus státuszának a szentesítésével - a képviselőket még esküvel vállalt kötelezettségük sem korlátozhatja.

Ennek az eskünek a szövege a Magyar Köztársaság Országgyűlésének képviselőire vonatkozóan szó szerint a következő:
?Én ................................a Magyar Köztársaság Országgyűlésének képviselője esküszöm, hogy képviselői tisztségem ellátása során hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű leszek, az alkotmányt és a jogszabályokat megtartom, a tudomásomra jutott titkokat megőrzöm, munkám során választóim akaratához és megbízásához híven lelkiismeretesen járok el, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a Magyar Köztársaság fejlődését előmozdítsam, népének boldogulását elősegítsem.?

Mint az élet azt sajnálatos módon bizonyítja az országgyűlési képviselők a pártok működésére alapozott parlamentáris demokrácia viszonyai között, ha akarnák sem tudnák a ?Magyar Köztársaság fejlődését? és ?népének boldogulását? szolgálni, és ezáltal a társadalmi közjó megvalósítását elősegíteni. Nem erre kapnak megbízást, nem ezért választatnak meg ugyanis, és egy ilyen cél szolgálatához számukra a feltételek sem adottak. A képviselők a választók elnyert szavazataival - bármennyire is úgy tűnik - nem a közérdek érvényesítésére, a választópolgárok közös érdekeként elfogadható közjónak a képviseletére és megvalósítására kerülnek a hatalomba. Oda a pénz-, a tőketulajdonosok juttatják, vagy engedik bejutni őket és csak látszólag a választópolgárok közös akarata.

Azok a parlamenti képviselők és pártvezetők, akik a tőketulajdonosok érdekeinek ellenében, a helyi és még inkább a multinacionális tőke szakadatlan gyarapodásának és koncentrálódásának útját állva próbálnak politizálni, azokkal a módszerekkel, melyekkel a hatalomba emeltettek, onnan rövid úton - a hatalmat gyakorló tőketulajdonosok érdekeinek megfelelően - eltávolíttatnak.
Az ?alkalmatlannak? bizonyult parlamenti képviselők eltávolítása a hatalom valódi birtokosainak a tőkés társadalom ?konszolidált? viszonyai között egyáltalán nem okoz problémát. Válogathatnak az önjelölt és ?megcsinálható?
pártpolitikusokban, akikből nem meglepő módon egyik párt és ország sem szenved hiányt. A választék akkor is megvan, ha netán a hatalmon lévő pártot kell valamilyen ok miatt másikra lecserélni.
A konzervatív, liberális, demokrata, szociáldemokrata pártok készek, sőt törekszenek egymás leváltására, miközben a választók számára a lényeg mit sem változik. A tőke szatellit pártjainak sorába az előzőek mellé mára felsorakoztak az úgynevezett kommunista utód pártok, amelyek a posztkommunista utódállamokban - a tőke és annak nemzetközi szervezetei által elismert módon - több ország esetében is igen jól ?helytállnak?. Itt látszik kristálytisztán, hogy az eszmék és az ideológiák a politikai elit és a tőketulajdonosok hatalmi elitje számára csupán eszközként szolgálnak, és valójában nem jelentenek semmit.

?A király meztelen!? Ami egyedül fontos, az a hatalom megszerzése, majd annak részérdekeket szolgáló kisajátítása. A választóknak az már fel sem tűnik, hogy a liberális pártok konzervatív, a szociáldemokrata pártok pedig liberális gazdaságpolitikát valósítanak meg, vagy éppen fordítva. Ebben különösebb kivetni valót a politikai elemzők sem találnak, sőt az ilyen politikai gyakorlatot a pragmatizmus megnyilvánulásaként értékelik. Annyiban természetesen pragmatizmusról beszélhetünk, amennyiben az éppen hatalomra kerülő bármelyik típusú párt a társadalmi feszültségek pattanásig feszülését követően - a rendszer összeomlását, a társadalmi káoszt elkerülendő - úgymond ?lazít a tőke szorításán?.
Ennek a bizonyos lazításnak a lehetőségei - a parlamentek által ellenőrizhetetlen, és a kormányok részéről pedig kezelhetetlenné vált globális tőkepiac ?működésének? a következtében, a globális tőkés társadalom részét képező országokban - egyre minimálisabbra csökkennek. Ezt a tendenciát látszik megerősíteni a nyugat-európai polgári demokráciák szociális ellátó rendszereinek megkezdett leépítése, a munkahelyek számának nagyarányú csökkenése, miközben ugyanott és ugyanakkor a bankok, biztosító társaságok és a multinacionális cégek növekvő profitról számolhatnak be.
A ?lazítás? alkalmazható eszközeinek hiányában - a rendszer összeomlásának és a káosz elkerülésének lehetséges módjaként - a kényszerű alávetettség ?rendjének? erőszakos eszközökkel történő fenntartása, a nyílt diktatúra bevezetése kínálkozik ?jól bevált? megoldásként. Így juthatunk el a többpárti demokráciák rejtett diktatúrájából a nyílt diktatúrák századunkban többször is megtapasztalt mélységeibe.

Az állam hatalmi intézményei egyre jobban felértékelődnek, és ezzel párhuzamosan a bürokrácia, a szürke eminenciások csoportja is egyre nagyobb hatalomra tesz szert, így nem ritkán a választott képviselők számára is ellenőrizhetetlenné tett tevékenységüket a törvényekben is rögzített jogosítványaik alapján érdemi kontroll nélkül végezhetik. A szürke eminenciások - akik az egyre gyakrabban nyilvánosságra kerülő korrupciós ügyek tanulsága szerint nem kis számban a tőketulajdonosok közvetlen befolyása alatt állnak - és az általuk irányított bürokrácia jelentik a tőke számára a rendszer parlamenten kívüli hatalmi garanciáit.

A hatalmi intézmények - adóhatóság, katonaság, rendőrség, államvédelem, bíróságok, büntetés-végrehajtás - központi költségvetésből történő, egyre nagyobb közösségi tőkeforrásokat felemésztő ?fejlesztése? mellett fokozatosan, vagy drasztikusan csökken az állam szolgáltató intézményeinek működtetésére fordított központi tőkejuttatások nagysága, amit előszeretettel támogatásnak minősítenek a hatalom képviselői. Az egészségügy, a nyugdíjellátás, az oktatás, a kultúra, és nem utolsó sorban a tudományos kutató és fejlesztő munka finanszírozásának önkormányzati hatáskörbe utalása, piacosítása, vagy a ?demokrácia kiteljesítésének szándékával? egyházakra, civil szervezetekre történő átruházása természetesen nem zavarja, inkább szolgálja a tőke, és a tőketulajdonosok érdekeit. A környezetvédelem finanszírozása nem illeszthető be az előző felsorolásba, mert központi támogatása szinte minden országban növekszik, ami a közjó károsításának és a közpénzek magántőkévé konvertálásának - a háborúkhoz és az azokat követő újjáépítésekhez hasonlóan ? egy igen ?hatékony? lehetőségét biztosítja. A környezetszennyezés és a háború, mint ?üzlet? az egyik oldalon, a környezetvédelem és az újjáépítés, mint üzlet a másik oldalon.

Annak a pártnak a képviselői, akik a tőke érdekeinek ellenére mégis hatalomba jutnának, és a gyakorlatban is végre akarnák hajtani választási ígéretekben megfogalmazott változtatásaikat, szembe találnák magukat a rendszer folytonosságában érdekelt szürke eminenciásokkal, a hatalmi intézmények bürokrata gépezetével. Ez az egy irányba forgó hatalmi gépezet - már csak ?tehetetlenségi nyomatékánál? fogva is - kíméletlenül ?bedarálja? a működését megváltoztatni akarók kisebb vagy nagyobb csoportjait, függetlenül azok választói támogatottságának mértékétől. Az állami intézményrendszer működtetői - a hatalmi intézmények ?öntörvények? által irányított mozgási mechanizmusainak köszönhetően - bármely kormányt képesek megbuktatni, és ezzel a kormány mögött kiálló parlamentet is a feloszlatás sorsára juttatni.
Amennyiben a tőkés állam jól szervezett, és hatalmi intézményei erősek a tőkés társadalmi rendszer egésze működésképtelen kormány nélkül is ?kiválóan? funkcionálhat, amire Olaszország példája szolgálhat bizonyságul.

Nem lehet kétséges, hogy a többpárti parlamentáris demokráciák társadalmi viszonyai között is egy diktatúra, egy kőkemény elnyomó rendszer valósul meg, amelyben a nyílt diktatúrákhoz hasonlóan egyszerre van jelen a korlátlan szabadság, és az embert nyomorító zsarnokság. Ezt a diktatúrát - a kényszerű alávetettség állapotát fenntartó diktatórikus hatalmi intézményeket - az erőszak meg nem szüntetheti, legfeljebb egy másik igazságtalan rendszerre cserélheti. Ennek a bizonyosságát mutatja a kommunista világrendszer létrejötte, és az európai nyílt diktatúrák e századbéli újraéledése is. Az a kérdés, hogy melyik diktatórikus rendszer a rossz, vagy kevésbé rossz - a ?puha? diktatúra-e, vagy a ?kemény? demokrácia - az egyéni ?ízlés?, vagy a személyes megtapasztalás alapján mindenki által eldönthető. Azt viszont valamennyiünknek világosan kell látnia, hogy a közjó megvalósításában érdekelt tudatos egyén szempontjából, és a globális emberi társadalom jövőbeni létezésének meghatározó társadalmi formációjaként egyik sem elfogadható.

A hatalmi célok konszenzus útján - tehát békés eszközökkel - történő megváltoztatása, és a politikai struktúrának az új hatalmi célok szellemében történő átalakítása azért is indokolt - sőt túlzás nélkül állíthatóan történelmi szükségszerűség - mert azok megváltoztatása nélkül a többpárti demokráciák társadalmain a nyílt diktatúrák választások révén is bármikor úrrá lehetnek. Ennek legtöbb tanulsággal szolgáló példái, a náci Németországnak a világot is lángba borító társadalmi tragédiája, és azoknak a ma is működő fasisztoid rendszereknek a létrejötte, amelyek egy újabb világégés csíráját magukban hordozva szintén a többpárti parlamentáris demokrácia talajából nőttek ki.

A világban zajló társadalmi változások optimista szemlélője azt látja, hogy a nyílt diktatúrák megszelídülvén újból és újból visszatérnek a parlamentáris demokráciák békésebbnek látszó vizeire, ami azt a téves látszatot keltheti, hogy a pártok működésére alapozott képviseleti demokrácia, és a belőle kinőtt globális tőkés társadalom a lehetséges társadalmi rendszerek ?legjobbika?, s ekképpen a társadalmak evolúciós fejlődésének csúcsa. A valóságos helyzet ezzel ellentétesen azt igazolja, hogy egy olyan kihalásra ítélt őshüllővel állunk szemben, amelyhez hasonló a kommunista világrendszer képében alig egy évtizede múlt ki, remélhetőleg végérvényesen.
A leegyszerűsített társadalmi valóság tehát a következő:
- foglyai vagyunk egy politikai és hatalmi struktúrának,
- szemlélői, és többségében tudatlan résztvevői egy ostoba politikai színjátéknak,
- és elszenvedői a hatalomgyakorlás valóságából eredő korlátlan szabadság, és zsarnokság fizikai és mentális következményeinek.

Erről a társadalmi valóságról feltételezik és hiszik nem kevesen, hogy a demokráciával azonos, aminek ?jóságáról? a hatalomgyakorlók kinyilatkoztatásai egyre kevésbé képesek a társadalom tagjait meggyőzni, létezzenek azok a társadalmi hierarchia bármelyik szintjén. Sokak, és egyre többek számára ismert, hogy a gazdasági és társadalmi folyamatokat a demokrácia színfalai mögött kialakított rejtett kapcsolati hálók ismeretlen szereplői alakítják a magántőke gyarapodásának és koncentrálódásának minden más érdeket alárendelve. Korlátlan szabadságuk biztosítása érdekében egyre inkább kiterjesztik a társadalom számukra előnyös hierarchikus rendszerének garanciáját jelentő kényszerű alávetettség állapotát, a zsarnokságot. Igazából nem számolnak ekkor a hatalomgyakorlás lehetséges következményeivel, ön és közveszélyes módon instabillá, és egyre kaotikusabbá teszik a rendszer egészét, melynek részeiként törvényszerűen ők is a működési zavarok akaratlan elszenvedőivé válnak létezésük fizikai és lelki minőségében egyaránt.

A globális tőkés társadalom destabilizálódását jelző egyre gyakoribb lokális pénzügyi válságok a szokásos módon a végtelenségig nem kezelhetőek. Nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény sem, hogy ezeknek a válságoknak a "szokásos" kezelése is súlyos gazdasági traumákat okoz az érintett országokban, és térségekben, amelyek társadalmi következményei egy bizonyos határ után semmilyen erőszakos eszköz alkalmazásával sem lesznek ?kezelhetőek?.

Egy olyan csapdában vagyunk mi mindannyian, szegények és gazdagok, rablók és pandúrok, nemre, korra, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül, melyből szabadulni csak együtt van esélyünk. Nem más ez a csapda, mint a hazugság csapdája, ami hol lazábban, hol szorosabban attól a pillanattól tart fogva bennünket, amikor a sors kegyelme révén elnyert, és a társai bizalma által megerősített hatalmat az ember először használta fel önző módon a maga javára, hazug módon elhitetve önmagával és másokkal, hogy az így létrejött hatalom szolgálhat mást is, mint a köz javát.
Mint ahogy a csapda nem új keletű, a belőle való szabadulás lehetőségét is régóta ismerhetjük. Buddha tanácsát: ?Adjátok vissza a szavak igazi értelmét!? Krisztus szavaival folytatva: ?Az igazság szabadít meg titeket?, és ennek a két gondolatnak az egybecsengő üzenetét elfogadva a probléma megoldásának kulcsát szinte a kezünkben érezhetjük.

Mindannyiunk számára fontos, és megválaszolásra érdemes kérdések a következők
- Akarjuk-e, tudjuk-e ma ezt a kulcsot kézbe venni?
- Létrehozható-e egy olyan politikai és hatalmi struktúra, melynek működtetői maguk is akarják, és képesek ezt a kulcsot használni, és valamennyiünk számára hozzáférhetővé, használhatóvá tenni?