A parlamenti pártok között szokatlan egyetértés alakult ki a jövő nemzedékek ombudsmani tisztségének szükségességét illetően. Az egyetértésnek lehetnek rövid távú politikai okai is, de föltehetően mélyebb - bár nem okvetlenül átgondolt - okai is vannak. Ezeket szeretném föltárni és bírálni. Úgy vélem ugyanis, hogy az elképzelés rossz. Egyrészt, van-e értelme egyáltalán a "jövővel" való foglalkozásra intézményt alapítani? Másrészt, lehet-e ezt "generációhoz" kötni? Harmadrészt, az "ombudsmani" tisztség erre való-e egyáltalán?

Kezdjük a "jövővel". Az eszmék története tele van a jövőre vonatkozó utópikus és disztópikus elképzelésekkel, köztük nagyon is "tudományosakkal" vagy a tudomány előrejelzéseit követőkkel (Ricardo, Malthus, Marx). Ezek sorra csődöt mondtak. Még az olyan tényszerű jóslatok is, mint a kőolajkészletek ekkorra-akkorra várható kimerülése, tökéletes melléfogásnak bizonyultak. (Persze ha valaki elég általános dolgokat jósol - háborút, békét -, annak előbb-utóbb igaza lesz; de ez aligha használható tudás.) A jövőt gyakorlatilag és elvileg is lehetetlen fölvázolni, még hozzávetőleges pontossággal sem.

Az egyes ember persze nagyjából sejti, hogy élete során mire számíthat és mire nem. Ismeri képességeit, lehetőségeit, az élet nagy állandóit (születés és halál, egészség és betegség, tanulás és felejtés stb.). Ez az emberi képesség azonban nem tulajdonítható minden további nélkül az emberi közösségeknek. Az egyének oly világos és egyértelmű viszonyai, döntései számtalan apró, az adott szinten észrevehetetlen változásokat indukálnak, amelyek együvé kapcsolódva előreláthatatlan következményekkel járnak. Egy társadalomban sok generáció él együtt; s az egyes nemzedékek tagjai életük más-más szakaszában járnak, így ami bármelyikük életében előrelátható probléma, az összességük számára értelmezhetetlen. Ráadásul minden politikai, tehát eleve nagyobb hatású döntés még kevésbé előrelátható változásokat indíthat be: elég, ha a közelmúltra hivatkozom: a Szovjetunió összeomlására, a rendszerváltásra, amelynek bekövetkezte - utólag - egyszerre látszott elkerülhetetlennek, s lepett meg mégis mindenkit.

A jövővel való intézményes foglalkozásra intézményt alapítani irracionális ötlet. Érthető érzelmek - aggódás, szorongás - lehetnek mögötte, de ez még nem elég indok. Talán ezért marad homályban, hogy mire is szánják az ötletgazdák az új ombudsmant. Föltehetően a "növekedést" ellenzik, illetve a "fenntarthatóságért" aggódnak, ami a gyakorlatban fogyasztáskorlátozást, környezettudatosságot, energiatakarékosságot és hasonlókat jelent. Abban igazuk van, hogy a fogyasztók preferenciáinak alakításával hatást lehet gyakorolni a fejlődésre, azaz a jövőre; de hogy milyet, az egyáltalán nem magától értetődő. Az egyéni szinten visszafogott "növekedés" a gazdaság "növekedését" nem feltétlenül állítaná meg, vagy lassítaná le. Egy példa: ha valaki nem fogyaszt, hanem megtakarít, megtakarítása befektethető, azaz növekedés-serkentő tőkeakkumuláció is lehet, vagy pedig egyszerűen további áruk fogyasztására költhető. Más, átfogó javaslatokkal is lehet élni; ezek hatása azonban ugyanolyan előrejelezhetetlen, mint az előbbié. Amennyiben tehát az új ombudsman dolga a preferenciák alakítása, befolyásolása, netán konkrét adózási, környezetpolitikai javaslatok kidolgozása, tudnunk kell azt is, hogy ezzel még nem vettük kézbe a jövőt. Éppen ellenkezőleg: egy ponton rögzítettünk valamit, de ezzel másutt előreláthatatlan változásokat indítottunk be, azaz újabb "bizonytalansági tényezőt" vezettünk be.

Akkor nincs is értelme közösségi szinten tervezni? Szó sincs róla. De már itt különbséget kell tennünk két szint között. Egyrészt minden emberi közösségnek lehetnek konkrét céljai, legyen az a politikai függetlenség megszerzése vagy az egészségügy átalakítása. Mindezek a közös - tehát politikai - célok demokratikus rendszerekben a nyilvános politikai viták és döntések keretei között alakulnak ki, többé-kevésbé világos megbízási-fölhatalmazási-felelősségi viszonyok mellett. Még így is rengeteg hiba, előre nem látható körülmény fordulhat elő, amelyek a cél elérését kérdésessé vagy lehetetlenné teszik. A lényeg a konkrétság, a szabatos és egyértelmű célkijelölés és számonkérés. A jövő nemzedékével való intézményes foglalkozásnak ilyenhez semmi köze. Ha pedig konkrét célokról van szó, akkor ezeket meg kell fogalmazni és nyilvános, politikai vitában megtárgyalhatóvá kell tenni, nem pedig homályosan megfogalmazott feladat- és felelősségkörű, de várhatóan nagyon is konkrét jogosítványokkal, költségvetési forrásokkal fölruházott új hivatal mögé rejteni.

Kétségtelen viszont, hogy a politikai közösségeknek általánosabb elkötelezettségei is lehetnek. Ezek legfontosabbika maga az alkotmány, még tágabban a törvény uralma, s néhány politikai-morális elv és érték védelme. Az utóbbiak filozófiai és világnézeti viták kereszttüzében álltak és állnak, értelmezési, alkalmazási problémáik kezeléséhez évezredes tapasztalatok állnak rendelkezésünkre. A "jövő" nem ilyen érték és nem ilyen elv. Az alkotmány mint az ön-elköteleződés és az utódok kezének megkötése nehéz és érdekes politikaelméleti probléma; a róla folytatott viták azonban nem azt a kérdést feszegetik, hogy milyen föltevésekkel élhetünk az utódok politikai problémáival kapcsolatban, hanem azt, hogy képesek vagyunk-e őket eleve a mostani alkotmányunkhoz láncolni, éspedig az ő érdekükben. Más szóval azon vagyunk-e, hogy konkrét politikai elveinket és intézményeinket hatásos tekintéllyel ruházzuk föl, amely képes lesz az utódokat is kormányozni. Egy lényegét illetően a jövőre irányított alkotmányos intézmény ezért - újabb paradoxon - nemhogy stabilitást, hanem állandó instabilitást okoz, hiszen az utódok semmiféle konkrét szabályt nem kapnak vele, hanem éppen hogy tiszta kezet ahhoz, hogy saját leszármazottaik jövőjéről tetszésük szerint határozzanak. Az alkotmánynak azonban éppen az az egyik fő értelme, hogy az utódok kezét megkösse.

Folytassuk a "generáció" mibenlétének kérdésével. A fogalom azt látszik sugallni, hogy a társadalom, a politikai közösség mintegy élesen elkülönülő "nemzedékekből" tevődik össze, melyek politikai értelemben is léteznek. Az elképzelés azt is homályban hagyja, hogy a már létező, de még nem "felnőtt" generációra utal-e (a mindenkori 18 év alattiakra?), vagy pedig a még meg nem születettekre.

Először is: a "nemzedék" nem olyasmi, mint az "adatvédelem," az "állampolgári jog" vagy az "etnikai kisebbség". Ezek valós, viszonylag határozott kontúrokkal rendelkező és krónikus politikai problémák kezelésére vannak. A nemzedék viszont elsősorban szociológiai-demográfiai, esetleg történeti értelemben létezik, amelynek értelmezési területe az egyéni döntések és viselkedési mintázatok köre. A politikai cselekvések területén jóval kisebb a jelentősége. Előfordulhat, hogy a szavazói magatartásban tényező a kor; a politikai világnézetek változásában pedig bizonyos események befolyása lehet nemzedékformáló hatású. Mindazonáltal a "nemzedékek" mint ilyenek egészen kivételképpen válnak csupán politikai cselekvőkké, s így reprezentálhatóvá.

Másodszor: egy adott politikai közösség számos generáció együttese, amelyet éppen ezért nem lehet mint a jelen nemzedéket a jövő nemzedékével szembeállítani. Ha mégis, akkor rendkívül elvont, mondhatni, jelképes értelemben csupán, azaz a szóban forgó intézményből könnyen válhat afféle intézményesített jelkép, amelyre éppen ezért semmi szükség.

Harmadszor, a javaslat nem tisztázza, hogy a "jövő nemzedéke" (ha van ilyen) már megszületett-e, vagy még nem. Miért fontos ez? Azért, mert a már megszületettek valós befolyást gyakorolnak - szüleiken, nagyszüleiken keresztül - a jelenbeli politikai döntésekre, tehát tényleges politikai képviseletük van.

A még meg nem születettek "jogainak" és "érdekeinek" képviselete jóval összetettebb probléma. Kétségtelen, hogy a konzervatív gondolkodás általában szereti a már elhunytakat és a még meg nem születetteket is egyetlen politikai közösség tagjainak tekinteni, de ezt nem erre a célra létrehozott intézményektől várja, hanem mentalitás- és kultúrafüggő evidenciának tekinti. Ezt bizonyos politikai intézményektől kétségkívül jobban elvárja, mint másoktól, de ezeket az intézményeket nem szakítja el a jelen problémáira koncentráló többi intézménytől. A felsőház intézménye rendszerint ezt, tehát a múlt-jelen-jövő hangsúlyozott szemléleti összefoglalását jeleníti meg, de nem tünteti ki egyik horizontot sem. Magyarországon nincs ilyen intézmény, de elképzelhető, hogy a szóban forgó ötletben rejlő jó és ésszerű mozzanat inkább egy ilyen intézmény révén volna beépíthető a politikai rendszerbe.

Negyedszer: semmi okunk nincs föltételezni, hogy a polgárok képviselőik megválasztásánál ne lennének tekintettel a "jövő nemzedékére". Természetesen sok minden egyébre is tekintettel vannak; de éppen ezért nem várhatjuk, hogy ha egy új hivatalnok valakiknek a vélt érdekeivel kapcsolatban megnyilatkozik, valóban csak őket képviseli, s nem valamilyen egyéb, mondjuk ideológiai-világnézeti szempontot.

De vajon - vethető föl - nem lehetne "biztosabbra menni"? Hiszen sokan nyilvánvalóan csak a napi szükségletek és érdekek alapján döntenek, erre bőségesen van bizonyíték. Még saját jövőjük iránt is közönyösek vagy tudatlanok, gondoljuk a nyugdíjrendszer problémáira. Valóban, gyakran súlyos bajok forrása a rövidlátás, a szűklátókörűség. A polgárok saját és gyermekeik érdekeinek mibenléte, értelmezése kapcsán is tévedéseket követhetnek el. Ezért egy-egy konkrét politikai cél (például a nyugdíjreform) eléréséhez is rengeteg meggyőzőerőre, kitartásra van szükség. Nincs rá garancia, hogy a hosszú távon fontos dolgokat széles körben fölismerik. De még bizonytalanabb, ha ezt egyetlen, kétes hátterű intézménytől várjuk. Magának a politikának, a politizáló embernek a dolga, hogy a jövőt - sok más egyéb szempont mellett - megfelelő módon diszkontálja, azaz jelenlevővé tegye. Nem lehet, de nem is szabad a tévedés lehetőségét eleve kizárni, hiszen ezzel a tanulás, az okulás lehetőségét is kizárjuk. A még meg nem születettek legjobb reménye nem egy ombudsman, hanem a jelen politikai közösségének a bölcsessége. Azé a közösségé, amely elsősorban önmagát, azaz a saját alkotmányát, erkölcsi és politikai értékeit és elveit kívánja átörökíteni, s közben szenvedélyesen, mégis higgadtan keresi a maga konkrét problémáira a konkrét megoldásokat. Ha így cselekszik, fölösleges még nem létező, helyesebben soha az elképzelt formában ("nemzedék"), politikai cselekvőként létre nem jövő csoportok képviseletének mikéntjén törnie a fejét.

Végül súlyos kételyek merülnek föl az ombudsmani tisztség mirevalóságával kapcsolatban is. Az ombudsman a magyar politikai rendszerben az Országgyűlés által választott és beszámoltatott tisztségviselő, aki sajátos viszonyban áll a többi hatalmi ággal: a törvényhozásnak ugyan ebben az értelemben alárendelt, de tőle mégis alapvetően függetlenül működő, a végrehajtó hatalmat ellenőrző, konkrét javaslatokat kidolgozó, ajánlásokat tevő szerv. A meglévő biztosok többé-kevésbé jól körülhatárolt kompetenciával rendelkeznek, parlamenti beszámoltatásuk ezért viszonylag megfogható mércék alapján történhet. Egyelőre elképzelni sem tudom, hogy a szóban forgó ötletben szereplő ombudsmanhoz miféle tényleges politikai felelősséget, számonkérhetőséget lehetne telepíteni. Ha a jövő generációjának ombudsmanja a parlamentnek felelős, akkor a parlament - azaz a politika - felülbírálhatja valamilyen politikai alapon, például mert az illető nem elég gondos vagy alapos a jövő védelmében. Ám így máris a parlament a jövő végső és valódi "képviselője", ellentétben az eredeti szándékkal. Ha viszont a parlament kompetenciája alól kivesszük, akkor csak olyasféle megoldás jöhet szóba, mint az Alkotmánybíróság. De talán mégsem volna célszerű (hogy az alkotmányosságról ne is beszéljünk) egy újabb - egyszemélyes - hivatalt fölállítani a parlament ilyen jellegű fölülbírálatára. Megtörténhet az is, hogy az új tisztség merőben szimbolikus jellegű lesz: akkor meg lényegében fölösleges. Az is lehet, hogy az ombudsman nagyon is konkrét mércéket kap (környezetvédelem, fogyasztáskorlátozás propagálása), ami viszont egy konkrét politikai világnézetnek megfelelő program végrehajtását jelenti, s mint ilyennek a végrehajtó hatalom szervei között van a helye; de nem évenkénti ceremoniális jellegű beszámolóval, hanem interpellálható, vitatható, többé-kevésbé állandó parlamenti jelenlétet követelő státusban. Akármelyik variációt nézzük is, egyvalami biztos: a mai biztosok között nincs helye.

(A szerző egyetemi docens, politológus-közgazdász)