Apuci kisfia? A paternalizmus mellett és ellen

„Apuci kisfia”: így szokás csúfolni azt, akinek minden döntését más hozza meg helyette. A gazdaságpolitikában ugyanez a kérdés komolyabb formában jelenik meg. Kötelező-e nyugdíjra takarékoskodni? Szabad-e megadóztatni a cukros üdítőt, hogy kevesebbet igyunk belőle? Meddig védheti az állam az embereket a saját döntéseiktől? A vita régi, de az elmúlt évtizedben új lendületet kapott.

Mill szabadságelve

John Stuart Mill 1859-ben fogalmazta meg azt az elvet, amely ma is a vita kiindulópontja: a társadalom csak akkor korlátozhatja jogosan egy felnőtt ember cselekvését, ha az másoknak árt. A saját java önmagában nem elegendő indok. Mill szerint az egyén a legjobb bírája saját érdekeinek, és ha téved is, a tévedés joga a szabadság része.

Amit a viselkedési közgazdaságtan hozzátett

Az elmúlt évtizedekben a pszichológusok és a közgazdászok sok kísérletben mutatták ki, hogy a döntéseink szabályszerűen eltérnek attól, amit egy teljesen racionális döntéshozó tenne. Halogatunk, túlbecsüljük a jelen súlyát a jövőhöz képest, és erősen hat ránk, hogyan tálalják a lehetőségeket.

A leghíresebb példa az alapértelmezésé. Madrian és Shea 2001-es tanulmánya egy amerikai vállalat nyugdíjmegtakarítási programját vizsgálta: amikor az új munkavállalókat automatikusan beléptették (de bármikor kiléphettek), a részvétel jelentősen magasabb lett, mint amikor maguknak kellett jelentkezniük. A választás szabadsága mindkét esetben azonos volt, csak a kiindulópont változott.

A libertárius paternalizmus

Thaler és Sunstein 2008-as könyve, a Nudge ebből a megfigyelésből építette fel a „finom ösztönzés” programját. Valamilyen alapértelmezésre mindig szükség van: a menzán is valaminek elöl kell lennie a pulton. Ha már így van, érdemes úgy kialakítani a döntési helyzetet, hogy az emberek nagy többsége által utólag is helyeselt döntés legyen a könnyebb, a többiek pedig szabadon választhassanak mást. Camerer és szerzőtársai hasonló logikával „aszimmetrikus paternalizmusról” írtak: olyan szabályról, amely sokat segít a hibázóknak, és keveset árt a racionálisan döntőknek.

Az ellenvetések

A klasszikus liberális kritika szerint a döntési helyzetek tervezése is hatalomgyakorlás, csak kevésbé látható, ezért nehezebb számonkérni. Ki dönti el, mi a „jó” döntés?

Glaeser egy másik szempontot emel ki: a döntéshozók és a hivatalnokok ugyanazoknak a torzításoknak vannak kitéve, mint a polgárok, ráadásul az ő hibáik mindenkit érintenek, nem csak őket magukat. Ha az egyéni döntések hibásak lehetnek, a központiak is.

A baloldali kritika felől azt szokás felvetni, hogy a finom ösztönzés könnyen helyettesítheti a valódi szerkezeti változásokat: alacsony bérek mellett a takarékosságra ösztönző alapértelmezés keveset ér.

A hagyományos paternalizmus hívei viszont éppen azt kifogásolják, hogy a finom ösztönzés túl gyenge ott, ahol súlyos és visszafordíthatatlan károkról van szó, például a dohányzásnál vagy a függőségeknél.

Hol a határ?

A vita valószínűleg nem dől el, mert értékekről szól: mennyit ér a szabadság a tévedésre, és mennyit a hibák megelőzése. A közgazdaságtan annyit tud hozzátenni, hogy megmérje, melyik eszköz mekkora hatással jár, és kinek a terhére. Az átláthatóság mindkét oldal számára jó kiindulópont: ha a döntési helyzetet valaki alakítja, legalább tudjuk, ki és miért.