Színlelt kapitalizmus: amikor a piac csak díszlet

Kívülről minden piacgazdaságnak látszik: vannak magáncégek, tőzsde, reklámok, árak, amelyeket nem egy minisztérium ír elő. Mégis gyakori az érzés, hogy a siker kulcsa nem a jobb termék, hanem a jó kapcsolat. A közgazdasági irodalom erre több nevet is használ: haveri kapitalizmus (crony capitalism), járadékgazdaság, politikai kapitalizmus. Ezen az oldalon a színlelt kapitalizmus kifejezést használjuk, mert jól leírja a lényeget: a piac formái megvannak, a működése nincs.

Mitől piac a piac?

A piacgazdaság igazi próbája nem az, hogy kié a gyár, hanem hogy miből lesz nyereség. Ha egy vállalat azért gazdagodik, mert olcsóbban vagy jobban szolgálja ki a vevőit, mint a versenytársai, akkor a nyeresége jelzés: arra érdemes több erőforrást fordítani. Ha viszont azért gazdagodik, mert kizárólagos engedélyt, testre szabott pályázatot, kedvezményes hitelt vagy versenytársát sújtó szabályt kapott, akkor a nyereség nem a fogyasztók ítéletét, hanem a döntéshozók kegyét tükrözi.

Gordon Tullock és Anne Krueger munkái óta a közgazdászok járadékvadászatnak hívják azt a tevékenységet, amely nem új értéket hoz létre, hanem a meglévő érték elosztását próbálja a maga javára fordítani. A lobbizás, a kijárás, a szabályozás „megrendelése” mind ilyen. A társadalmi költség nemcsak az, hogy valaki igazságtalanul jut pénzhez, hanem az is, hogy tehetséges emberek és jelentős összegek mennek el erre a versenyre a termelő munka helyett.

Miért nehéz felismerni?

A színlelt kapitalizmus ritkán nyílt. Néhány visszatérő jele:

• a piaci szereplők sorsa sűrűn és kiszámíthatatlanul változó egyedi szabályoktól függ;
• egy-egy ágazatban a szereplők köre a választási ciklusokkal együtt cserélődik;
• a közbeszerzések jelentős része kevés ajánlattevővel zárul;
• a versenytársak panaszai helyett a hatósági kapcsolatok számítanak.

Ezek egyike sem bizonyíték önmagában. Ezért a kutatók összetett mutatókat használnak, például a korrupció érzékelését mérő felméréseket vagy a közbeszerzési adatbázisok elemzését, és mindegyiknek megvannak a korlátai.

Mit mondanak az iskolák?

A piacpárti (klasszikus liberális és osztrák) olvasat szerint a színlelt kapitalizmus az állam túlzott hatalmának mellékterméke: ahol sok a kiosztható engedély, támogatás és kivétel, ott megéri ezekért sorba állni. A gyógymód a mozgástér szűkítése: kevesebb egyedi döntés, egyszerűbb szabályok, alacsonyabb vámok.

Az ordoliberális olvasat úgy látja, hogy a verseny nem marad fenn magától; a nagy szereplők maguk is igyekeznek kiiktatni. Erős, de szabályokhoz kötött államra van szükség, amely a versenyt védi, nem a versenytársakat.

Az intézményi közgazdaságtan – Mancur Olson nyomán – azt hangsúlyozza, hogy a stabil társadalmakban idővel szűk érdekcsoportok szerveződnek, amelyek a közös rovására szerzik meg az előnyöket. Ez nem egyetlen kormány hibája, hanem visszatérő kockázat.

A baloldali és szociáldemokrata kritika szerint a vagyon és a politikai befolyás összefonódása a piacgazdaság természetes hajlama, amelyet átláthatósággal, pártfinanszírozási szabályokkal és erős civil kontrollal kell ellensúlyozni.

A közös pont

Rajan és Zingales könyvének címe jól összefoglalja a vita közös nevezőjét: a kapitalizmust olykor éppen a kapitalistáktól kell megvédeni. A nyílt verseny azoknak is kényelmetlen, akik a legtöbbet nyernek rajta. Hogy mennyi szabály kell a védelméhez, és ki tartsa be ezeket, az már az a kérdés, amelyben az iskolák elválnak egymástól.