Kapitalista elvárások: mit vártunk a piacgazdaságtól, és mit kaptunk?

1989–1990 körül Magyarországon és a régió más országaiban a piacgazdaság sokak számára nemcsak gazdasági rendszert jelentett, hanem ígéretet: a nyugat-európai életszínvonal, a szabad vállalkozás és a teljesítmény szerinti boldogulás ígéretét. Két évtizeddel később a közvélemény-kutatások vegyes képet mutatnak. Ez az írás nem arra keres választ, hogy jó-e a kapitalizmus, hanem arra, miért tér el ilyen tartósan a várakozás és a tapasztalat.

Háromféle elvárás

Érdemes szétválasztani, mit vártak az emberek a piacgazdaságtól:

1. Gazdasági elvárás: gyorsabb növekedés, jobb termékek, magasabb bérek.
2. Politikai elvárás: szabadság, az állami gyámkodás megszűnése, választási lehetőség.
3. Erkölcsi elvárás: hogy a jutalom a tudást és a szorgalmat kövesse, ne a kapcsolatokat.

Az első kettő viszonylag hamar mérhetővé vált, a harmadik a legnehezebben. A csalódás nagy része éppen ehhez kapcsolódik: ha a sikert sokan nem a teljesítménynek, hanem a szerencsének vagy a kapcsolatoknak tulajdonítják, a rendszer legitimitása gyengül, még akkor is, ha az átlagos életszínvonal emelkedik.

Az alagúthatás

Hirschman és Rothschild 1973-ban írta le az „alagúthatást”. Ha egy kétsávos alagútban állunk a dugóban, és a mellettünk lévő sáv megindul, először örülünk: hamarosan mi is haladunk. Ha azonban a mi sávunk sokáig nem mozdul, az öröm haraggá válik. Az átalakuló gazdaságokban ugyanez történt: az első nyertesek látványos sikere eleinte reményt keltett, később sokakban azt az érzést, hogy ők kimaradtak.

Mit mondanak az iskolák?

A piacpárti olvasat szerint az átmenet visszaesése a tervgazdaság örökségének ára volt, nem a piacé. A csalódás forrása inkább az, hogy a reformok félúton megálltak: a verseny helyett sok helyen állami kedvezmények és kivételek döntöttek. Kornai János 1989-es röpirata már az átmenet elején arra figyelmeztetett, hogy a magántulajdon térnyerése és a költségvetési fegyelem nem halogatható.

A szociális piacgazdaság hívei úgy látják, hogy a piacgazdaság támogatottsága azon múlik, mennyire kíséri megbízható szociális háló és kiszámítható szabályozás. Ahol a piaci kockázatokat senki nem osztja meg, ott a piac maga is népszerűtlenné válik.

Schumpeter már 1942-ben megjegyezte, hogy a kapitalizmus gazdasági sikerei nem feltétlenül teremtenek iránta politikai lelkesedést. A teremtő rombolás nyertesei szétszórtak, vesztesei viszont jól láthatók.

A baloldali kritika szerint a csalódás nem félreértés, hanem a privatizáció és a piacnyitás eloszlási hatásainak valós tapasztalata. Ebből az következik, hogy az elosztás kérdését nem lehet a növekedés mellé utólag odatenni.

Reális várakozás mint közjó

Nehéz megmondani, mi lett volna a „helyes” elvárás 1990-ben. Egy biztos: a túlzott ígéretek a piacgazdaság későbbi megítélését is rontják. A gazdaságpolitika egyik csendes feladata ezért a várakozások kezelése: annak megmutatása, mi várható rövid és mi hosszú távon, és kinek mennyi idő kell, amíg az alagútban az ő sávja is megindul.