Bűnbankok? A bankok felelőssége a pénzügyi válságban

2008 őszén a nagy amerikai befektetési bankok csődje vagy kényszerű megmentése után a bankok a közharag középpontjába kerültek. A felháborodás érthető: a válság előtti években a pénzügyi szektor kiemelkedő nyereségeket és bónuszokat termelt, a válság költségét viszont nagyrészt az adófizetők és a munkájukat elvesztők viselték. A közgazdasági kérdés azonban nem az, hogy a bankárok erkölcsileg hibáztak-e, hanem az, hogy miért volt észszerű számukra az, ami utólag pusztítónak bizonyult.

Az erkölcsi kockázat

Ha egy intézmény tudja, hogy bukása az egész rendszert veszélyeztetné, akkor arra is számíthat, hogy végső esetben megmentik. Ez az erkölcsi kockázat (moral hazard): a nyereség a részvényeseké és a vezetőké, a nagy veszteség egy részét a közösség viseli. Ilyen helyzetben a nagyobb tőkeáttétel és a kockázatosabb befektetés a bank szempontjából racionális, a társadalom szempontjából veszélyes.

A túl nagy ahhoz, hogy csődbe menjen (too big to fail) probléma tehát nem pusztán méretkérdés, hanem ösztönzőké. Ezért a válság utáni reformjavaslatok jó része nem a bankárok erkölcsét, hanem a mérlegüket célozta: több saját tőkét, kevesebb tőkeáttételt és rendezett szanálási eljárást írt elő.

Négy magyarázat

Az osztrák iskola Mises és Hayek ciklus-elméletét idézi: ha a jegybank a piaci szint alatt tartja a kamatokat, a hitelbőség olyan beruházásokat tesz kifizetődővé, amelyek mögött nincs valódi megtakarítás. A lakáspiaci buborék ebből az olvasatból tünet, a betegség az olcsó pénz.

A minskyánus, keynesi hagyomány szerint a pénzügyi rendszer a nyugodt időkben önmagától válik törékennyé: a sikeres évek után a szereplők egyre kockázatosabb finanszírozásra térnek át, amíg egy fordulópont, a „Minsky-pillanat” után az eszközeladási kényszer lefelé húzza az árakat.

A szabályozáspárti nézet a felügyelet hiányosságaira mutat rá: a mérlegen kívüli eszközökre, a hitelminősítők érdekellentétére, és arra, hogy a tőkekövetelmények túlságosan a bankok saját kockázati modelljeire támaszkodtak.

A monetarista olvasat főleg a válság mélységét magyarázza: a pénzmennyiség összeomlásának megakadályozása a jegybankok elsődleges feladata, és ebben a tekintetben a nagy gazdasági világválság tanulságait ezúttal gyorsabban alkalmazták.

A magyar szál

Magyarországon a válság különösen a devizahitelek miatt érintette a háztartásokat. Itt az ösztönzők több szinten torzultak: a hitelfelvevők az alacsonyabb kamatot látták, az árfolyamkockázatot kevésbé; a bankok gyors piacszerzésre törekedtek; a szabályozás és a felügyelet pedig nem fékezte érdemben a folyamatot. A felelősség megosztása ma is vita tárgya, ezért itt nem ítélkezünk, csak a mechanizmust írjuk le.

Mit érdemes megjegyezni?

Bűnbakot találni könnyebb, mint ösztönzőket átrendezni. A közgazdasági iskolák abban eltérnek, hogy a jegybankot, a szabályozót vagy magát a pénzügyi rendszert tartják-e az elsődleges hibaforrásnak. Abban viszont egyetértenek, hogy amíg a nyereség és a veszteség viselője elválik egymástól, a kockázatvállalás túlzott marad.