Gazdasági zűrzavartól a szabadság válságáig: mit hagy maga után egy krízis?

Amikor egy gazdasági válság eléri a háztartásokat, a közvélemény szinte mindig a kormánytól vár választ. Bankmentés, kezességvállalás, munkahelyvédelmi támogatás, árszabályozás: a válságkezelés eszköztára gyorsan bővül. A közgazdasági és politikai vita azonban arról szól, mi marad mindebből, amikor a vihar elvonul.

A racsnihatás

Robert Higgs amerikai gazdaságtörténész a huszadik századi Egyesült Államok példáján írta le, hogy a háborúk és a nagy válságok idején az állam gazdasági szerepe ugrásszerűen nő, utána viszont csak részben húzódik vissza. A létrehozott intézmények, a kiépült igazgatás és a megszokott elvárások tovább élnek. A lépcsőzetes emelkedést a racsnihoz hasonlította: könnyen fordul előre, de nehezen vissza.

Nem kell elfogadni Higgs minden következtetését ahhoz, hogy a mintázatot érdekesnek találjuk. A kérdés az, hogy a visszamaradó állami szerep káros maradvány vagy tanulság nyomán épült biztosítás.

A szabadság felől nézve

Hayek Út a szolgasághoz című könyve a háborús tervgazdaság idején arra figyelmeztetett, hogy a gazdasági döntések központosítása fokozatosan a személyes szabadságot is szűkíti. A mai piacpárti olvasat óvatosabb, de hasonló irányú: a válságban adott felhatalmazások, kivételes jogkörök és támogatási rendszerek csökkentik a verseny és az egyéni felelősség terét, és érdekcsoportokat teremtenek, amelyek a fennmaradásukért lobbiznak.

A biztonság felől nézve

Polanyi A nagy átalakulás című műve szerint a szabályozatlan piac maga váltja ki a társadalmi védekezést: amikor a munka, a föld és a pénz pusztán áruvá válik, a társadalom önvédelmi mozgalmakkal reagál. A keynesi hagyomány gyakorlatiasabb: válságban a magánkereslet összeomolhat, és ha az állam nem lép be, a munkanélküliség és a csődök önerősítő spirált indítanak.

Friedman és Schwartz monetáris története a nagy gazdasági világválságról még egy szempontot ad: szerintük a válságot a jegybank tétlensége, a pénzmennyiség összeomlásának hagyása mélyítette el. Ebből a nézőpontból nem az állami szerepvállalás mértéke, hanem a minősége a döntő: a jól célzott, gyors és szabályszerű beavatkozás más, mint a széles körű, tartós gazdaságirányítás.

Mi tehető a két nézőpont között?

A gyakorlatban több olyan eszköz ismert, amely mindkét aggodalmat komolyan veszi:

• lejárati záradék: a válságintézkedés meghatározott idő után magától megszűnik, hacsak a törvényhozás kifejezetten meg nem hosszabbítja;
• előre rögzített kilépési feltételek: például a bankmentésnél a mentett intézmény tulajdoni hányadának visszaértékesítése;
• automatikus stabilizátorok: munkanélküli-ellátás és adórendszer, amelyek egyedi döntések nélkül, maguktól lazítanak válságban és szigorítanak fellendülésben;
• utólagos, független értékelés: a válságintézkedések hatásának nyilvános elemzése.

A válság így nem feltétlenül vezet a szabadság válságához, és nem is hagyja érintetlenül a gazdaság rendjét. Az, hogy melyik irányba billen, nagyrészt a kivezetés szabályain múlik.